2017. február 6.

Az ATV Csatt műsorában egy KP monogramú úr több gondolkodásra is ösztönző megállapítást tett Majtényi László köztársasági elnöki jelöltségével összefüggően. Azzal kezdte, hogy hazánk „alapvetően keresztény ország.” A jogtudós „…jelölését érdekes kísérletnek nevezte…” mondván „… kíváncsi arra, hogy egy zsidó származású személy menyiben lehet egy alapjaiban keresztény ország államfője és jelölését mennyire tolerálja a magyar társadalom.” Az első megjegyzésem az, hogy az illető úr összemossa a keresztény és a keresztyén fogalmakat. Ugyanis nálunk az első csoportba csak a római és görög katolikusok tartoznak, a másodikba pedig reformátusok és az evangélikusok.

A másik vitatható kifejezés a „magyar társadalom”. Mit is érthetett e megnevezés alatt? A honfoglaláskor érkező pontatlanul „szittya magyarnak” nevezett őseinket, illetve azok leszármazottjait? Ez azonban a tudatlanság Chimborazója lenne. Mint ismeretes a magyarság vándorlásai során, a honfoglaláskor és az azt követő jó 1100 esztendő alatt mintegy 60 más néppel, nemzetiséggel, eltérő hitűekkel találkozott, azokat leigázta, befogadta, a magyarság részévé tette. Végezetül ezt történt a hazánkba érkező szlovákokkal, délszlávokkal stb. és a zsidósággal is. Az utóbbiak befogadását és egyenjogúsítását szolgálta Andrássy Gyula előterjesztése alapján 1967. november 27-én a XVII. tc. is miszerint „Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására jogosítottaknak nyilváníttatnak.” Ez is elősegítette azt, hogy a zsidóságunk óriási szerepet töltött be az 1867-1914 és a két világháború közötti gazdasági fejlődésünkben, a kulturális életünkben – lásd a magyar szépirodalmi, művészeti, tudományos eredményeinket, a többségében zsidó eredetű Nobel díjasainkat. A zsidóság egy főre esően mindig többet tett a haza asztalára, mint az átlag magyar állampolgár, különös tekintettel a feudális eredetű nemességünkre. Zsidóságunk megítélésénél az is fontos, hogy már korábban is, de különösen az utóbbi másfél évszázadban magyarnak tartották magukat, hasonlóan a magyar katolikusokhoz, reformátusokhoz, vagy ateistákhoz stb.

Vitatható a „keresztény Magyarországról” szóló megfogalmazás is. Ugyanis 2001-2011 között jelentősen csökkent a keresztények aránya, a 2001-es népszámlálás szerint csak megközelítette a 40 %-ot. A magukat reformátusnak,vagy evangélikusnak vallókkal együtt is éppen csak hogy elérték az 54 %-ot. Az Orbán rendszer idején vagyunk, ahol a valamely egyházhoz való nem tartozást nem tekintik jó pontnak. Ennek ellenére a fiatalabbak egy része csak a szülők unszolására, illetve megnyugtatására vállalták a kívánt egyházhoz való tartozást. Ugyanakkor a „hívők” s eltérő mértékben kapcsolódnak az egyházaikhoz. Vannak a csak isten hívők, akik nem törődnek az egyház tanaival, szertartásaival. Kivételt esetleg az esküvő, keresztelő és a temetés, illetve egy részüknél a vallási sátoros ünnepek jelentik. Mellettük vannak a tényleges hívők, akik ismerik, vallják és betartják egyházuk tanait és bizonyos rendszerességgel részt vesznek a szertartásokon. Ők azonban az össztársadalomhoz viszonyítva egy törpe kisebbséget jelentenek. Mindezeket figyelembe véve keresztény Magyarországról beszélni balgaság, vagy tudatos hamisítás.

Juhász T. János