2016. február 24.

A „Saul fia” című film nézőinek többsége elismeréssel fogadta az alkotást. Vannak azonban olyanok is, akik rosszallásukat fejezték ki, sőt a gyűlölet hangján beszélnek a zsidó holocaustot választó alkotókról. Ez a hozzáállás nálunk nem újdonság. Kertész Imre is hasonló fogadtatásban részesült, amikor Nobel díjat kapott a „Sorstalanság” című könyvéért. E magatartás mögött zsidó ellenesség húzódik meg.

Ez több ok következménye. Mindenek előtt az, hogy a zsidók évszázadokon át csak megtűrtként és gyakorta üldözöttként éltek hazánk területén. Ezt megszüntetendő 1849-ben, a világosi fegyver letét előtti napokban ugyan elfogadtak egy törvényt az egyenjogúsításukról, magyar állampolgárságukról, de a szabadságharc leverése miatt ez a feledés homályába merült. A kiegyezés után, 1867 őszén újabb törvény született, de ennek megvalósítása is váratott magára. Csak egy újabb, 1895-ös törvény elfogadása után nyertek a zsidók egyenjogúságot, kaptak magyar állampolgárságot. Ezt az emberek nagy része fanyalogva fogadta, többen kárhoztatták is érte a törvényhozókat.

Magyarországon a társadalmon belüli egyet nem értés, gyűlölködés régmúltra tekint vissza. Kezdődött a 11. században és tapasztaljuk ma is. Gondoljunk a magukat nemzetiként, illiberálisként – értsd antidemokratikusként – nevezők és a demokratikus politikai csoportok nézeteltéréseire, gyűlölködéseire, csatározásaira. Mindezekhez járul a keresztény magyarok gyűlölködése, irigykedése és harca a zsidó magyarok ellen.

Ez azzal függ össze, hogy az emberek nagy része, a jobbágyoktól a nemesekig, a parasztoktól a földesurakig, a keresztény magyar tőkésekig és részben a munkásokig csak azt érzékelte és irigyelte, hogy a zsidó bevándorlók viszonylag rövid időn belül jobb anyagi helyzetbe kerültek, mint az „őslakosok”. A magyarok azt nem tudták és nem is érdekelte őket, hogy ezért mennyit gürcöltek a zsidók. Csak azt látták, illetve hallották, hogy mint kereskedők csak spekulálnak, illetve mint hitelnyújtók magas kamatra kölcsönöznek. Arra nem gondoltak, hogy erre a zsidópogromok miatti menekülés és a nemeseknek adott kölcsönök visszakapásának bizonytalanságai kényszerítette őket. Fokozta a zsidóellenességet az is, hogy a társadalom többségét alkotó parasztok úgy vélték, hogy mivel a zsidók nem végeznek mezőgazdasági munkát, nem is dolgoznak, csak spekulálnak és uzsorakamatot szednek. Arról azonban nem tudtak, hogy a 11. század végétől a zsidók királyi tilalom miatt nem birtokolhattak földet, így nem is végezhettek mezőgazdasági munkát. Az emberek a zsidó gyárosban, bankárban, majd a 19. század végétől földtulajdonosban, földbérlőben csak a kizsákmányolót látták. Arról nem tudtak, hogy a zsidók mit tettek az 1867-1914 közötti magyar gazdaság fejlődéséért.

A magyarok sorstragédiája, hogy a fenti ellentéteket soha nem tisztázták, hanem szőnyeg alá söpörték, vagy drasztikus módon elfojtották. Ez történt az 1944-es zsidók elleni holocausttal is, aminek mintegy félmillió honfitársunk esett áldozatul. 1945 után azonban ahelyett, hogy kibeszéltük volna a holocaust tragédiát, beleértve az össztársadalmi felelősséget is, szemet hunytunk a történteken. Így nem szóltunk a holocausthoz vezető útról, a felelősökről, hagytuk, hogy azok szégyeljék magukat, akikkel ez megtörtént. Nem tisztázódott az emberekben, hogy a két világháború között a keresztény magyar politikai osztály, illetve politikusok a társadalom jelentős részének közömbössége mellett hozta meg a zsidótörvényeket. Úgy teszünk, mintha a zsidók deportálása csak a nyilasok műve lett volna, holott azt jórészt még a horthysta államapparátus és a csendőrség bonyolította le. Ez a közömbösség azzal is összefügg, hogy a zsidók egy része vitatható szerepet játszott a társadalom életében. Gondoljunk a Tanácsköztársaságra, nagy számú zsidó vezetőre, vörös terrorra. A zsidóellenességet később életben tartotta az is, hogy a Rákosi érában az országos vezetők nagy része – Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József, - szintén, közülük került ki. Az ÁVH-sok, főleg az irányító tisztek - Péter Gáborral az élen - között is nagy volt az arányuk. Az emberek a Rákosi rendszer embertelenségei, a törvénysértések mögött jobbára csak a zsidókat látták. A közömbösség azzal is összefügg, hogy a háború folyamán több százezer magyar katona és civil is meghalt. Emiatt nem igen figyeltek oda, hogy mi történik a deportált zsidókkal.

Érdemi változás a Kádár korszakban sem következett be. A vezetés mindent megoldódni vélt a zsidók magyarságba történő asszimilációjával. A rendszerváltással sem tűntek el a szunnyadó ellentétek. Sőt! Szabad utat kapott a gyűlöletbeszéd és ennek melléktermékeként reneszánszát éli és fokozódik a nyílt antiszemitizmus.

Minden ember annyit ér, amennyit képessége, szorgalma és munkája eredményeként letesz családja és a társadalom asztalára. Igaz ez a keresztény és a zsidó magyarokra egyaránt. Az utóbbiak megítélésénél is ez lehet az irányadó. A magyarság életében a zsidóság mindenkor jelentős szerepet töltött be, különösen 1867 és 1914 között, amikor is a kapitalizálódás által kínált lehetőségekkel jobban tudott élni, mint a magyarok többsége. Ez alatt a szűk félévszázad alatt jelentősen meggyorsult a magyar gazdaság fejlődése, amikor is nagyobb utat tettünk meg, mint korábban évszázadokon át. E megállapítás igaz a mezőgazdaságra is, főleg az iparra, a kereskedelemre és a közlekedésre. A nagybirtokok többsége fejlődött, de tőkehiány miatt csak szerény mértékben. A közép- és a kisnemesek zöme, mivel jövedelmük nagy részét elkótyavetyélték, elkártyázták, sokan elvesztették birtokaikat is, ezért modernizálásra alig gondolhattak. Miután a 19. század végétől zsidó magyarok is vásárolhattak és bérelhettek földet, és pénzük is maradt a modernizálásra, gazdaságaik fejlesztésében élen jártak.

1867-1914 között az ipar, a kereskedelem és a közlekedés fejlődése még jelentősebb. Kiemelkedő a hagyományokra épülő élelmiszeripar fellendülése. Emellett új iparágak jöttek létre, melyek egy részében – például mozdony-, autó-, izzólámpagyártásban - megközelítettük az osztrákok és a nyugat-európaiak színvonalát. Mindezek pénzügyi fedezetének nagy részét a zsidó tőke biztosította. Erről tanúskodik például az, hogy a múlt század elején a pénzintézeti tőke fele zsidó magyarok, 45%-a keresztény magyarok és 5%-a a nemzetiségiek kezében volt. Az I. világháború előtt a bankárok 80%-a, a háború befejezése után a gyárosok több mint 40, az 1000 kat. holdas föltulajdonosok közel 20%-a a zsidók közül került ki. E számok arról tanúskodnak, hogy a zsidó tőke nélkül nem következhetett volna be a dualizmus korabeli jelentős gazdasági fejlődésünk.

A szellemi életünkre is rányomta bélyegét a magyar zsidóság. Gondoljunk arra, hogy a 16 magyar származású Nobel díjas több mint 2/3-a, 15 magyar matematikus zseni közel 9/10-e zsidó volt. 1840-1917 között az MTA tagjai közül 41-en közülük kerültek ki. Kérdés az, hogy ez mivel magyarázható? Czeizel Endre orvos-genetikus szerint a zsidó értelmiség átlag feletti tudásszintje csak kis mértékben genetikai, elsősorban történelmi okokra vezethető vissza. A zsidóság mintegy 3,5 ezer éve tud írni és olvasni. Ettől kezdve központi kérdésként kezelte gyermekeinek magas szintű iskoláztatását, többek között azt, hogy 4-6 éves kora között megtanuljon írni-olvasni. A zsidó közösségeknek kötelessége volt a jó képességű szegény gyerekek iskoláztatásának elősegítése. A szorgalmas tanulás és a munka életeleműkké vált. Idegen volt számukra az a magyar nemesi szemlélet, amit Petőfi Sándor így jellemzett: „Nem írok, nem olvasok, Én magyar nemes vagyok.”

A zsidó magyarok tudás iránti érdeklődését mi sem bizonyítja jobban, hogy közülük hazánkban is mindig országos átlag felett volt a közép- és a felsőoktatásban résztvevők aránya. Mindezek eredményeként az értelmiségen belüli hányaduk többszöröse volt az össznépességen belülinél. Lásd a zsidó ügyvédek, orvosok, újságírók, a színészek, festők, a szobrászok, egyéb művészek, illetve más szellemi foglalkozásúak számát és társadalmon belüli arányát. De ugyanez mondható el az ipari munkásokról is.

A magyar zsidóság 1867 után jelentős politikai szerepet is játszott. Így a demokráciáért vívott harcokban mindenkor szép számmal és eredményesen vettek részt még a kommunista mozgalmon belül is. Emellett sokan élharcosai voltak az 1918-as őszirózsás forradalomnak, az antifasiszta harcoknak, az 1944-1945-ös többpártrendszerű demokrácia kiépítésének és az 1956-os forradalomnak, illetve az 1989-es rendszerváltásnak, és azóta a demokratikus politikai rendszer megteremtésének, a Fidesz jelenlegi rendszer-visszaváltó politikája leleplezésének és ostorozásának. A magyar zsidóság kivette részét a haza védelméért folytatott fegyveres harcokból is. Példaként lásd az 1848-1849-es szabadságharcot, amikor is hadsereg anyagi támogatása mellett mintegy 20 ezer zsidó szolgált katonaként, 153-an tiszti rangban, 56-an orvosként hazánk függetlenségéért.

Juhász T. János